2010 június 9. | Szerző: geo
Egy perc. Az nem sok. egy perc ennyit kérek csak neked, nekem, a világnak.
Inkább neked, nem akarom megváltani a világot. Csodát sem akarok tenni, nem is tudnék.
Csak egy percet kérek.
Most felejts el mindent, rakd le a gondokat, az álmokat, a boldog perceket. Nem örökre, csak egy percre. Csak rakd le melléd. Ez mind a tied, nem akarom elvenni tőled. Adni szeretnék.Nyújtózz egy nagyot, és gondolj a csendre. a nyugalomra, a semmire.
Tiszteld ezt az érzést, nyomd meg az off gombot, és ha megtaláltad amit kerestél, lépj vissza a valóságba.
Tiszteld a csendet, mert az a semmi, és a minden.
Ha megtalálod magadban ezt az egy percet, már tudni fogod a választ.
Egy percet kértem, köszönöm.
Gondolat
2009 augusztus 18. | Szerző: geo
Miért gondolkozik a pasi másképp mint a nő? Jó kérdés. Azt hiszem néha, vagy inkább kicsit többször elkelne egy jó kis használati utasítás .Olvastam egyszer, hogy a szeretném ha … szókapcsolat sokkal hatásosabb mint a felszólítómódban kérnénk, ja persze vidd le a szemetet. Ja, mert nekünk minden bonyolultabb? Hehe. A Mars és a Vénusz ezt már hallottam valahol .Jó sok lélekbúvár könyvet kiadnak, csak hogy jobban megértsék egymást az emberek. Érdekes, ezeket általában a nők olvassák. Lehet hogy a férfiak tudnak mindent, vagy csak egyszerűen nem érdekli őket. Ja persze , ők pont jól vannak úgy ahogy meg lettek teremtve. Pedig lehet hogy egyszerűen nem tudják, valami rossz nekünk. Mindenki csak azt az oldalt ismeri amiben él, és úgy gondolja( számára teljesen logikusan), hogy a másik azért teszi azt a bizonyos dolgot, hogy keresztbe tegyen neki. Pedig lehet hogy a másik pont jót akart, csak nem tudta hogy ez nem jó, mert nem kapott rá negatív választ.Sőt, lehet hogy semmi választ nem kapott rá. És ha ez így van, akkor akár már így is lehetne kezdeni azt a “nagy” beszélgetést: Ez nekem nem jó… Lehet hogy megváltozna a jövő, vagy egyszerűen csak történne valami érdekes.Igen, szóból ért a magyar, egy grimasz nem elég. Hehe. Furcsák a férfiak, és ami a legviccesebb a pasik is pont ezt gondolják a nőkről.
Církusz
2009 július 18. | Szerző: geo
Cirkuszban voltam . Régvolt,
álomszerű. Az első sorban izgatottan vártam, hogy elkezdődjön az
előadás. Ötéves voltam. Nekem ez akkor az álomvilágot jelentette.
Csillogás, meseszerű lények, titkos hercegek éltek a porondon.
Csodáltam a bűvészt, aki nyuszikat
húzott elő a cilinderből. Őt, aki embereket tüntetett el. nevettem a
bohóc esetlenségén, de legjobban az állatidomár varázsolt el.
Oroszlánjait oly könnyedén irányította, mint karmester a zenekart. Azok
a vad állatok egyetlen intésére meghunyászkodtak, s vakmerően ugrottak
át a tüzes karikán. Pörögtek, forogtak, csupán azért hogy a kedvében
járjanak. A ruhája csillogó, s mégis elegáns. Mint egy mesebeli herceg,
gondoltam.
A cirkusz nekem akkor az elvarázsolt
palotát jelentette, melynek lakói kegyesen előbújnak, hogy megosszák a
közönséggel mindazt a misztériumot amiben részük van.
Az előadás véget ért, kihunytak a
fények. Mindenki elindult haza. Láttam a felnőttek arcán a hazatérés
izgalmát, és a gyerekek szemében a csillogást. Ők is ott jártak ahol
én. Meseországban, ahol minden megtörténhet.
Még sokáig éltek bennem a képek. Ott
voltam a hős idomárral, ö lassan kis királyfivá változott, aki keresi
élete párját. Együtt sírtam a bohóccal, akit a gonosz mindig
megtréfált. Meséltem a szüleimnek képlékeny álmaimat, és ők kedvesen
hallgatták, néha megszeppenve, rettegve néztek, hisz veszély is volt az
én mesémben. Igaz, a végén a hős mindig megmenekült, s ilyenkor
megkönnyebülve sóhajtottak fel.
Egyszer, egy borús nyári délután sétálni
indultam apámmal. Egy parkba mentünk. Én boldogan szedtem fel a fehér
színű kavicsokat, mert célom volt hogy minden fehér kavics az én
birtokomban legyen. Egyszer csak látom hogy egy középkorú úr int
apámnak. Kopottas ruhája és sötét keretes szemüvege tökéletesen
beolvasztotta az egyszerű emberek szürke tömegébe. Úgy tünt Apámmal rég
ismerik egymást. Beszélegettek, majd apám büszkén mesélte cirkuszi
élményeimet. Az imeretlen úr apámmal együtt nevetett, majd elővette a
tárcáját, és adott egy százas.
-Tessék-mondta-vegyél egy fagyit.
Már nyúltam érte, de apám rámszólt
-köszönd meg szépen az idomár bácsinak!
Az nem lehet, akartam mondani, de
ránéztem újra. most már máshogy. Felismertem, tényleg ő volt, de akkor
már nem láttam benne azt a hőst, aki ott a csillogó trapézon
elvarázsolt.
Néztem, a szürke kis embert, és éreztem
hogy valami fáj. Majd kirobbant. Zokogva vitt haza az apám. Nem értette
mi történt, s én nem mondtam meg neki, mert ezt nem lehet. Fájtak az
álmok, a mesék. Fájt a valóság, ami szétrombolta álmaimat. Éreztem hogy
nincsennek többé óriások , hős királyfik, tündék. Ők is csak emberek,
akik szeretnék visszaszerezni mindazt a csodát amit gyerekkorukban
orvul elraboltak tőlük.
A cirkusz többet nem a csodák palotája.
Álmomban viszont újra hős vagyok, csak a valóság fáj még mindig, mert
ott nincsennek mesék.
Szeretett:Szenvedély
2009 január 12. | Szerző: geo
Vágy!
Pusztító, halálos látomás. A hiány ha nincs mellettem, ha nem hallom hangját, ha nem látom egy napja. Vágy. Elégett, megöl. Őrült tangóba kezdenék vele. Együtt szállnék vele a napba, csakhogy elégjek általa.
Vágyom rá. Vágyom arra hogy átöleljen, szemembe nézzen, és mondja nem tud nélkülem élni.Hallani a szót, a titkost, a mámorost, mely oly egyszerű, és mégis jelentése mély és nemes. Hallani akarom azt hogy szeret. Hinni akarok a szó erejébe. Fényt akarok, melynek melegében lassan felolvadok.
Nem tüzet, pusztító szenvedélyt, mert annak vége a halál. Gyors és lángoló. Eléget mindent, mi körülötte szép, és nemes. Felperzseli a legszebb érzelmeket, és ami utána jön, csupán a lélek lassú haldoklása, vagy csupán reménye, hogy ott, talán valahol távol … egyszer… neki is jut még egy újabb esély.
Duruzsoló parázs, mely csendben melegít, és ha fellángol sem sebez, mert újult erőt ad, nem vesz, birtokol. Kölcsönösség az alapja, s így egymást táplálja a tűz, és a fa. Megérzik ott a csendben, hogy egyek, a másikért vannak, és nem önmagukért. A szerelemben felolvadva, és újragyúrva új emberré válnak.
A parázsban ott rejlik a megismerés, a másik elfogadása, a bizalom. A parázsban rejlik az új élet.A tűzben lázadás van, és nincs benne kompromisszum. Ott csak a most van, és az ego. A tűz ritkán szelídül parázzsá, mert erős lánggal ég, elpusztítja az álmokat, és a szeretetett. A tűz nem tud élni a kompromisszumok között, mert vad, és önző.
A tűzben égés felszabadulás, új dimenziók felé repülés. A felszabadult pillanat gyors és szenvedélyes megismerése. A teljes beteljesedés érzése minden pillanatban, de folyton több kell, nagyobb és újabb dimenzió. De ez az ütem nem jó. Itt nincs békés felfedezés, csak a szenvedély A vágy pusztító, szenvedélyes valósága. A végén a kiégés üres pillanata, mikor már nem kaphatsz többet, és már adni sem tudsz. Eljött az idő hogy körül nézz. A romokat látod, a templomod melyben éltél, és amit te romboltál le az örökkévalóság egy percéért, és már nem tudod tényleg megérte e.
Nincs más választásod. Újraépíted, mert ez a sorsod.
A döntés mindig a főhős kezében van: rombolni, vagy úgy lépni át új dimenzióba, hogy közben a szentély szebb lesz és erősebb.
Punti
2009 január 8. | Szerző: geo
A szerelmes punti boldogan nézett bele a napba. A ragyogó fénye simogatta a lelkét, és a szívét melengette a bársonyos érintése. Szerelmes volt, és boldog, és mint a szerelmes puntik, ő is rózsaszín színben pompázott. Az átlagos punti kék volt. A rózsaszín puntik álmodozóak voltak.
A kis punti szerette az álmokat, a csodás meséket. Titokban verseket írt, de mivel félt hogy túlontúl giccsesek, nem mutatta meg senkinek. Megírta, apró darabokra tépte, és szélnek eresztette őket. Titokban azért remélte, hogy egyszer nagy költő válik majd belőle, de a verseit még a szerelmének sem mutatta meg. Az az igazság hogy imádata tárgya nem is tudta hogy a kis punti mit érez iránta. A punti szerelme minden nap gőgösen kelt, és kegyesen fogadta hódolói ajándékait. Arany hintóján dölyfösen végig vágtatott birodalmán, és lenézte a világot, mert tudta hogy minden általa él. Az az igazság hogy a puntikat sem ismerte, nem látott , és nem is halott róluk soha semmit. De mások sem halottak sokat felőlük, sőt akik találkoztak velük azok is gyorsan elfelejtették őket. Szegények olyan picik és jelentéktelenek voltak, hogy még beszélni sem volt róluk érdemes. Nem alapítottak hatalmas birodalmat, nem találtak fel csodás dolgokat, ők csupán gondolkoztak.Egész életük abból állt hogy megpróbálták megfejteni a világ nagy kérdéseit. Csodás észrevételeik voltak. Akadtak olyan puntik, aki meseszép álmokat szőttek, de gondolataikat nem osztották meg senkivel, mert a többi lény lenézte őket, és nem beszéltek velük. A kis puntik ezért megszokták hogy maguk közt tárgyalják ki gondolataikat, és másokkal nem beszélgetnek. Mivel viszont ilyen zárkózottak voltak, más lények akik találkoztak velük beképzeltnek tartotta őket.
A kis puntik ezért zárt közösségben éltek, és egyre jobban a természet elfeledett lakóivá váltak. A kis puntik is éreztek. Nevettek, sírtak, és néha szerelmesek lettek. Érzelmeikkel együtt álmaik szebbek, életük pedig teljesebbé vált. Általában ezek az érzelmek nem okoztak nagy problémát, két punti egymásba szeretett, egy ideig meseszép színekben pompáztak, majd bébi puntik lettek, és szép lassan visszaváltoztak átlagos kék puntikká. Ezekben a történetekben mindenki boldog, és elégedett volt. A kis puntink viszont nem egy másik átlagos puntiba szeretett bele, sőt nem is punti volt az, aki elrabolta a szívét. Ő a napba volt szerelmes. A ragyogó, aranyszínű életet adó fénytengerbe.
-Látom már rég rózsaszínbe tündökölsz-elegyedett vele beszélgetésbe az egyik átlagosan kék színű punti. -Szerelmes vagy.
-Igen az vagyok -sóhajtott nagyot a kicsi punti, majd röviden elmesélte neki sajgó szerelme tárgyát.
A másik meglepődve hallgatta, majd röviden a felejtés könnyű mámorát ajánlotta, a reménytelen önpusztító szerelem helyett.
-Hisz -mondta-puntik vagyunk, és a puntik csak puntikkal közösködnek. Így volt ez régen, és így lesz ez míg világ a világ.
Szegény kis punti ezt már igazán nem tudta elfogadni. Lelkében egyre jobban izzott a vágy hogy minnél hamarabb láthassa szerelmét, és szív izzító ódákban mondja el, mit érez iránta, mert biztosan tudta, csak pár sor kell,és a Nap meghatódottan borul karjaiba.
Egyre szebb és szenvedélyesebb verseket írt, és egyszer minden bátorságát összeszedve elindult megkeresni a Napot. Ment ment, és végül elérkezett a hegyek csipkézett gerincéig, mert úgy hallotta hogy ott lakik a nap.
Valóban. Nemsokára felébredt ő is, és bíbor fénybe vonta be a hajnali eget. Mosolygott, arcát még az álom édes fátylai simogatták. Szeretett álmodni, mostanában gyönyörű, és színes álmai voltak. Nem szerette otthagyni az ágyát, mert így el kellett szakadnia ettől az édes békés mámortól. Reggelente ezért kicsit morcosan ébredt, és pont ezért a keleténél jóval ridegebben fogadta a kis punti hódolatát. De hát ő volt a nap, és ő ezt teljesen helyénvalónak gondolta, sőt aznap még többször eszébe is jutott, és mosolyt csalt az arcára az aprócska hódolójának zavart, halk hangja. Kicsit ugyan zavarta hogy útjai során még nem találkozott ilyen furcsa lénnyel, de természetesnek vette, hogy minden lény hódolattal és csodálattal viselkedik iránta.
A kis punti viszont csalódottan nézte a távozó napot, hisz hatalmas erőfeszítéseket tett hogy megkeresse szerelmét, és elmondja neki hogy mit érez iránta. Igazság szerint csak néhány halk szó jutott el szerelméhez, mert megilletődve, remegő kézzel és összeszorult torokkal próbálta elszavalni verseit. A szerelme viszont meg sem hallgatta, sőt átnézett rajta és magára hagyta kicsi puntit.
A kis punti, fájó szívvel , könnyeivel küszködve hagyta el a nap otthonát, versét apró darabra tépte, és a szélre bízta Mikor hazaért ugyanolyan átlagos kék puntivá vált, mint a többi punti.
Soha többet nem írt verseket, és ha voltak is szép gondolatai, azokat nem osztotta meg másokkal.
Lassan mindenki elfelejtette a kis puntikat, még a nap is, pedig ő még beszélt is az egyik kicsi puntival.
hullócsillag
2008 november 21. | Szerző: geo
Éjszaka volt, meleg nyári éjjel. A csillagok ezerszer
fényesebben ragyogtak, a hold óriási volt és kerek. Valahonnan édes
virágillatot hozott a szél. Álom volt ezaz éjjel, csodálatos,
meseszerű. Egy pár sétált a parkban, csendesen. Két csillag figyelte
őket, mint ragyogó szempár az égen. Nem hallották miről beszélnek,
csak az érzelmek hullámzását érezték. Zavart, bánatot, megbánást,
kétségbeesést. Látták ahogy a férfi elhagyja a nőt, és érezték a
magányt, a csalódottságot.
Bocsáss meg – suttogta a lány magaelé
De a szó nem tűnt el nyomtalanul, felszállt a csillagokig, és az egyik csillag szívében tovább visszhangzott.
– Te is érzed azt a keserűséget, ezt a bánatot, nem
tudok másra gondolni, csak arra párra, a lányra. Arra a mély és igaz
érzésre, arra a veszteségre, ami felém sugárzott a Földről. Úgy érzem
belehalok a fájdalomba, és tudom hogy hiába, hisz nem segíthetek.
– Segíthetsz-szólt a másik csillag-haláloddal
megválthatod a kívánságát, leszállhatsz a földre, de jól gondold meg
hogy érdemes e. Az emberek önzők, Saját fájdalmukat jobban átérzik mint
másokét. Csalfák, mert megteszik újra ha úgy hozza kedvük. Te azt
érzed, hogy szenved, hogy belebetegszik a fájdalomba, mely miatta
alakult ki, egy ilyen emberen nem érdemes segíteni. Ha újra szerethet,
nem történik meg újra ugyanez? Nézz a szívébe, lásd te is amit én. A
szeme szomorú, de a szívében nincs megbánás, a szíve kacag.
– Nincs igazad, költők éneklik meg ezt a szerelmet,
írók írhatnának örök darabot ebből a szerelemből. Látom a szemében a
fájdalmat, és érzem a szívében a kétségbeesést.
– Tudom mit akarsz tenni, de ne tedd, ő nem érdemli
meg a jóságodat. Miért nem látod te is amit én?Ő önző és szívtelen.
Látnod kellene neked is, hisz csaknem tízezer éve állunk itt csendesen,
és nézzük a Földet. Látjuk az embereket, ahogy éreznek, és szeretnek.
Csalnak, és csalatnak. Születnek, és meghalnak. Ismerjük őket, hisz
több ezer éve figyeljük életüket. Tudjuk, érzelmeik felszínesek, és
csalókák. Ezerszer meséltünk róluk, szörnyülködtünk, vagy nevettünk
balgaságaikon, de most nem értelek-hunyorgott a csillag – Látsz
valamit, amit én nem. Nem értünk egyet. Félek, féltelek.
– Te nem tudod milyen reménytelenül szeretni valakit.
Érzem hogy a lány örökké szeretni tudná a férfit. Érzelmei mélyek és
igazak .Érzem, akár örökké tarthatna, önfeláldozásom nem lenne hiába
való.
– Miről beszélsz? Örök szerelem nem létezik, több
ezer éve itt állunk, és tudjuk hogy csak illúzió. A szerelem véget ér,
és eltűnik. Porrá válik, és elviszi a szél. Mi itt állunk, és figyeljük
őket. Érzelmek nélkül, mert itt fent nincs szükség érzelmekre. Emberi
érzelmekre meg főleg. Mi is lenne velünk ha úgy éreznénk mint ők,
nevetséges. Elég csak látni őket, érezni. Nem, nem még belegondolni is
nevetséges!
– Nem értesz-szólta másik csillag csendesen-és soha
nem is fogsz megérteni. Nem érzed át, mert szerinted ezek nevetséges
emberi érzelmek. Legyen. Soha nem fogod felfogni milyen elveszíteni azt
ki nagyon szeret. De én érzem, és ha kell az életem árán is megmentem a
szerelmüket.
– Hát menj, ha úgy érzed fontos, ha hiszed hogy ezzel
megmentheted őt, segíts neki. Hiszel valamiben, ami számodra fontos, és
én nem gátollak meg hogy véghez vidd akaratod. De nincs igazad, vannak
érzéseim. Fájdalmat érzek, a gondolatra hogy elveszíthetlek. Nem
érezhetek így, ez túl emberi. Nem értem. Félek, hogy lelkemben lassan emberré válok Kezdem
érteni hogy mit érzel, ha tényleg úgy gondolod hogy megmentheted őt,
tedd meg. A szerelem a legnemesebb dolog a Földön, és így méltó arra
hogy megmentsd, de tudd meg hiányozni fogsz, a fényed, a
beszélgetéseink. Te fogsz hiányozni, de tudom hogy önfeláldozásod nem
volt hiába való.
A kis csillag ránézett társára és leugrott a földre, éles fénycsóvája még sokáig látszott az égen.
Egy hét telt el, hogy a csillag leszállt a Földre.
Egy hét, és a csillag fent magányosan ragyogott az éjszakában. A
parkban egy pár sétált, ők voltak azok. A csillag szívét melegség
öntötte el, hát mégsem volt hiába való, akkor ő tévedett, de nem,
érzelmeket érzett, és ezek nem a boldogság érzelmei voltak. Fájdalmat
érzett és szomorúságot. , és egy másik szerelmet. Nem kellett hallania
miről beszélnek, hisz az érzelmek elmondtak mindent. A parkban a lány
hátat fordított a férfinak, és lassan elsétált. Lépteinek rideg
koppanása még sokáig visszhangzott a kicsi csillag szívében. A férfi
még sokáig állt a parkban, és azt a pontot nézte ahol eltűnt a lány.
Felette a hideg űrben, egy csillag hangtalanul zokogott.
csak …
2008 október 10. | Szerző: geo
Felkért egy keringőre, és én elfogadtam. Most táncolok. Könnyed légies léptekkel szállok az emberek felett. Mint apró tollpihe, melyet a lágy nyári szellő repít. Furcsa érzés szabadon szállni. Most felhőkön ülök, és lelógatom a lábam. Alattam emberek keresnek kutatnak. Nem tudom mit és lehet hogy ők sem tudják, csak érzik hogy valami nincs rendben. Kiáltanék, hahó, te tudod hogy mit akarsz pontosan? Vedd észre, csak úgy találhatod meg, ha látod a célt. Ez a legnehezebb, tudom. Harcolni valamiért, és a végén rájönni hogy milyen egyszerű is volt megtalálni, csak tudni kell hogy mit keresek, keresel.
Most felhők fölött járok, és vattacukrot eszem, alattam azúrkék óceán, és a naplemente ezernyi színe körülölel.
Én
2008 augusztus 22. | Szerző: geo
Bennem van a teremtés szikrája,
bennem van a lét lüktetése
átölel, megfog, betakar
az élet, az élet, az élet!!!
Kilépek a létbe,
megfogom az ércet,
megmunkálom belőle,
az saját létem
határozottan építem színpadom,
megírom életem, ha kell,
erős vagyok, és fitogtatok,
csak azért, csak azért hogy lásd , itt vagyok
lézengő milliók felém néznek,
de tudom a célomat én elértem,
itt vagyok végre, itt maradok,
a lényeg az hogy tudom mit akarok!
zene
2008 június 8. | Szerző: geo
A zene maga az élet, nem befogadni olyan mint elutasítani a létezést magát. Hisz zenében éllünk. Dallamok, ritmusok vesznek körül. Átölelnek, és szinte észre sem vesszük a dallamok szárnyán repül a gondolat.
Mert még a sötét fekete űr is küldi felénk a zenét. Hatalmas antennákkal próbáljuk felfogni, megérteni. A bolygó amin lakunk, ezernyi szimfónia lakhelye. A napfelkelte az erdőben igazi örömóda. A falevelek susogássa lágy altató. A belvárosi dugó kemény rock. Dudálássa, fékcsikorgássa igazi fémzene. És ha meguntuk ezt az ezernyi nyüzsgő hangorgiát, otthon a nyugodt szobában ember által kreált zenével űzhetjük el a csendet. Mert a csend is zene. A csendben előjönn a belső, saját kis zenénk. A lelkünk mélyéről szól, s pont ezért félelmetes, mert az magunk vagyunk. Ott ülsz a kis szobában egyedül némán, és magadra figyelsz. Meditálsz, hogy mgismerd a saját dallamod. De ez félelmetes, hisz nem csinálsz semmit, nem történik semmi, csak te vagy, és a zenéd, de csak akkor hallod tisztán, ha elfogadod, hogy most csak magaddal törődsz.
Furcsa a világunk tele ezernyi nyüzsgő, zsongó hanggal. Mechanikus, precíz, gyors. Főleg gyors. S ezt a gyorsaságott átveszi az ember is, hisz ő építette fel a világott, ő hozta a szabályokat, csak nem vette észre hogy a szabályok lassan a hatalmukba kerítették, és elnyomták az embert. A lelket. Boldog vagyok mondja, de tíz perc csend és nyugalom után mint egy őrült tör be ismét ebbe a gépekkel manipulált világba. Tv rádió internet, mindegy csak valaki mondja meg mitt kell tennie. Mert a saját belső zene félelmetesebb mint a külvilági. Mert az manipulálható, kikapcsolható, eltekerhető.
A gépszene is szép, hisz emberek írták. Ők a saját belső hangjukból adtak egy keveset. Pont ezért különleges, emberi. Megmozdítja a lelket, hozzád szó,. Tudja mi kell neked, mert ismered a számokat, és öntudatlanul is hangulatod szerint hallgatod. Valaki már megálmodta azt amit neked kellett volna, és most segít megtalálni önmagad. Ritmust add , extázist. Egy rövid kis áramszünetett a lelkednek.
A zene nélküli élet hasonlít a halálhoz-mondanám-de a halál maga is színfónia . Az a lélek zenéje, mert ott ,azon a síkon már könnyebb meghallani személyes akkordjainkat. Elmondani viszont már nem tudjuk, csak megéljük, és hadjuk hogy a személyes zenénk vezessen.
Ha elutasítod a zenét, az életet utasítod el. A szépség keresését, a harmóniát. Mert a zenében benne van ez is. Csak láttni kell. Kérlek hidj és láss. És főleg halld meg a zenében a hozzád szóló dallamot…
patak
2010 augusztus 3. | Szerző: geo
Rég
volt. Két patak találkozott az árnyas fák között, meglepődtek, hogy
vannak itt más patakok is, ugyanazokkal a célokkal, és vágyakkal.
Gyorsan rájöttek, hogy együtt sokkal erősebbek, bátrabbak, és az út
pedig sokkal szórakoztatóbb. Együtt folytatták tehát az útjukat. Hegyek
között vidáman csobogtak , ha zuhataghoz értek, egymás kezét fogták. A
csendes völgyekben, néha meg pihentek. Néha még a vidám kacagásuk is
messze szált.
Mentek,
mentek vándoroltak. Kiértek az árnyékos, hegyekből. és az alföldre
értek. Sík volt, és végeláthatatlan. Ekkor történt meg először, hogy
elengedték egymás kezét, hisz a megszokott medret felváltotta valami
új, különleges. Nagyobb lett a tér, és álmosító egymás közelsége. Néha
még összesimultak, de egyre jobban elfelejtették, hogy a közös
hullámokban harmónia, és megnyugvás van. Néha elszakadtak egymástól, új
illatokkal, más patakokkal találkoztak, és mikor újra összeértek egyre
jobban nyűg volt a másik. Mert ő, mindig a virágosabb oldalon volt,
vagy ép a hűvösebb mederben csordogált. A közös csobogást lassan, és
alattomosan a hirtelen csobbanások váltották fel. Néha még egy egy
örvény is feltünt a csendesnek tűnő patak vizében.
Lassan
jött a vég, és alattomosan. Egy aprócska sziget miatt újra szétváltak,
de újra már nem tudtak találkozni, mert a sziget végén a folyó volt. S
a folyóban lévő milliónyi patak között elvesztették egymást szem elől.
Néha
néha feltűnt a folyó vízén egy egy emlékfoszlány, a másiknak küldött
titkos üzenet. Néha még látták egymást. Intettek, és tova suhantak.
Igaz, néha halk sóhajjal emlékeztek a hegyekben töltött boldog napokra.
Oldal ajánlása emailben
X