kuszaság
2008 február 6. | Szerző: geo
Csak álmodom, de álmodni jó. Lepke szárnyakon jönn az éj, s benne ezernyi tündöklő parány. Nem tudom mi lesz, csak érzem a jót, a szépet. Melegség önt el, de tovalépek. Furcsa az élet, s benne az enyém. Szinte nevetséges, de lopni vagyok képes. Ellopom az álmot, a fényeket, hogy felékesítsem sivár kis életem. Furcsa ez a lány mondják a többiek. Nem vesszük észre, s ellopja az eget.
A csillagokat a ruhámra aggatom, a meleg nyári napot, a szívem köré csavarom. A madarak lelki társaim lesznek, a fényeket hajam köré rejtem. Tolvaj vagyok, beismerem, de ne ítélj el, ha már tettél ilyet. Inkább csak járj velem az úton, s mutasd meg te is a világod…
A koncert
2008 január 30. | Szerző: geo
Minden nap ajándék, mikor láthatom. Mikor a hangját hallom,
szívem boldogsággal telik meg. Vele dúdolom a dalt, s olyankor olyan, mintha itt
lenne velem.
A mai nap csodálatos
lesz, mert újra láthatom. Egy karnyújtásnyira leszek tőle, oly közel, hogy akár
meg is érinthetném. Látni fogom testén az izmok játékát, és érezni testének illatát. Ó, de csodálatos lesz!
Frissen, és üdén indulok el. Már annyira vágyom rá, hogy
mellette legyek, s érezzem, a soha meg nem szűnő vibrálást, ami köztünk
létezik.
Igen, már itt vagyok a kapunál. Ennyi ember, és mind őt
akarja. Legszívesebben rájuk kiáltanék:
– Bolondok ! Hát nem veszitek észre, nekem énekel, hozzám
szólnak a dalai! Amikor találkozik a tekintetünk, szinte felforr közöttünk a
levegő. Hogy nem vettétek eddig észre?
Tömeg, óriási tömeg. Folyton nekem jönnek, lökdösődnek! Hé,
nem tudjátok hogy ki vagyok? Tiszteletet!
Azt hiszitek, hogy
fontosak vagytok neki? Hogy nektek szólnak a dalai! Nevetséges! Eljöttök, és
tomboltok rá, kiengeditek a gőzt, és ennyi. Másnapra már el is felejtitek hogy
milyen volt? De én nem! Én minden pillanatra emlékszem, és emlékezni is fogok
rá!
Ó ti gyerekek, hát nem veszitek észre, hogy ti nem
számítotok? Csak játék figurák vagytok az élet színpadán. Neki ti nem
jelentetek semmit! Én vagyok neki a fontos, csak én. Ha nem lennék itt, nem
szólna így a dal, nélkülem senki lenne, én vagyok az ő múzsája, a szerelme!
Áttörök a tömegen,
csak hogy ott legyek előtte, hogy láthassam, és hogy lásson.
Elkezdődött! Igen, itt áll előttem! Minden annyira
tökéletes!
Ő tudja előcsalni a gitárból a legszebb dallamokat. Most is,
amikor elkezd játszani, arcán az elmélyült figyelem. Látszik, élvezi az
alkotást. A dallamok lágyan, kecsesen libbenek ki ujjai közül, s lassan
betöltik a termet. Csend van, csak ő játszik. A tömeg megigézve hallgatja, majd
hatalmas ovációban tör ki. Vele énekelem a dalt, s testemet átjárja a ritmus,
és szinte öntudatlanul együtt mozog a zenével.
Hirtelen eltűnik minden, csak ketten vagyunk, és a zene.
Lelkünk kirobban e testből, és felszáll az égbe. Alattunk a tömeg tombol, de fent
csend van, negált az idő. Ezernyi színes fénypont táncol körülöttünk, s hosszú
véget nem érő táncba forr össze lelkünk. Hirtelen minden őrült forgásba kezd. Elszédültem,
és zuhantam le a földre. Elájultam. A varázs véget ért . Valaki felemelt. Persze,
minden rendben, csak elszédültem.
Ő már újra ott áll, mintha történt volna semmi. A kedvenc
számunkat játssza, ó ez a hang, teljesen beleborzongok!
Hirtelen csend lett.
– Szeretném – mondta – ha valakivel együtt énekelhetném ezt
a dalt. Van itt valaki, aki önként vállalkozik rá?
Hihetetlen, végre megtörtént. Ott fent, vele. A legszebb
számmal, amit valaha írt. Csodálatos, annyi titkos nap után együtt, újra
együtt!
Nyújtom felé a kezem, szemem könnyes a meghatottságtól.
Felém nyújtsa a kezét, biztatón rámmosolyog. Istenem! De nem, átkozott ez a nap.
Nem engem hív! Egy másik lányt választott, vele énekel. Meghurcolja a
szerelmüket! Neeem – kiáltanék, de csak néma sikoly hagyja el a szám. Ott álok
megkövülten. Őrölt vad gondolatok kavarognak a fejemben. Miért, miért nem
engem. Megcsalt, megalázott, meghurcolta a tiszta szerelmünket. Vesszen el minden,
amiben hittem vesszen ő is, nem teheti meg mással, amit velem tett.
Az utolsó szám után leugrott a színpadról és a tömeg
elkapta. Az álnok, befolyásolható emberek. Körbevitték, ünnepelték, és lerakták
elém a földre. Rámnézett, látszik hogy boldog. Akár meg is érinthetném, de nem
ez már a múlté. Kezem öntudatlanul mozdul a táskám felé. Egy pisztolyt van
benne, egy igazságosztó. A hűvös
érintéstől minden kétségem eloszlott. Ráfogtam a fegyvert.
Megcsalt, szemem előtt tette tönkre legszebb álmaimat.
Önelégült arcába nézek, és nem látok benne megbánást, legalább egy apró
fájdalmat, de nem. Teljesen megrészegült a sikertől, és elfelejtette, ami ott
fent történt. Vesznie kell, nehogy más ártatlan lányokat is megrontson.
Áruló, kiáltok, és lövök. Egyszer, kétszer, háromszor. A
golyók egy pillanat alatt szétroncsolják az ő álnok testét. Arcán döbbent
csodálkozással hull a földre.
Mindenki minket nézz. A halott zenészt, és gyilkosát. Mintha
visszaperegne a múlt, lassan újra tisztán látok. Rádöbbenek mit tettem.
Megszédülök, a pisztoly tompa puffanással hull a földre.
Itt fekszik előttem szerelmem, többet már nem énekel nekem.
Ráomlok, csak hogy még utoljára érezzem őt. Zokogok, mit csináltam! Teste még
meleg, de szemében furcsa hideg fájdalom.
Idegen kezek tépnek el tőle.
– Hagyjatok! –kiáltok
De eltépnek tőle, sikoltanék, de hang nem jön ki a
torkomból. Némán visszhangzik az agyamban, s közben ő ott áll előttem. Némán,
szemében hideg fény.
– Nem, nem akartam! Tűnj el! Halott vagy! Bocsáss meg!
Neeeeem!
csak egy nap
2008 január 22. | Szerző: geo
Kinyitottam, a szemem, és éreztem, hogy ez a nap más lesz mint a többi. A reggeli madárfütty furcsa érzéseket keltett bennem. Még csak január van, és mégis milyen boldogan köszöntenek sárgafrakkos kis barátaim.
Kellemes a reggel, szinte kirobbanok az ágyból, tele energiával, és reményekkel. Tudtam hogy fel fog hívni, vagyis inkább annyira vágytam rá, hogy nem lepődtem meg, amikor rágondolva megcsörrent a telefonom. Felvettem, de közben a szívem ki akart ugorni a helyéről, úgy dobogott. Óvatosan kérdeztem, mert még nem mertem elhinni, hogy tényleg, ő az.
– Hello!
– Szia!
– Hogy vagy?
– Kösz jól.
Bénaság tudtam, kettőnk között szinte izzott a ki nem mondott kérdés. Kincs, amit mindketten egyszerre akartunk birtokolni. Éreztem, nekem kell lépnem, hisz ő már megtette-felhívott-, de halogattam, és közben élveztem a köztünk vibráló feszültséget. Néhány semmitmondó mondat után már nem bírtam tovább.
– Átjössz? – Tettem fel a kérdést
Akartam a választ, akartam őt, és tudtam neki egyszerűbb.
– Persze, megyek.
Ez a pár szó igazi lavinát indított el a lelkemben. Kiáltani akartam, gyere, akarlak! Te vagy, ki álmaimban átölel, akiért meghalnék ha kérne. Olyan rég vágyom rád, hogy lelkemben külön kis a szegletben rejtettem el az emlékeimet rólad.
Elmondanám, de tudom, be kell érnem hogy velem leszel. A testem, vagy a lelkem kell neked, nem számít. az a fontos hogy itt leszel velem.
– Várlak!
Csak ennyi! Ezernyi lélekből tóduló szó, most felesleges. Nem az számít, hogy mit érzek, csak a pillanat a fontos. Főleg most, mert most nem ronthatok.
Rámcsörög. Miért? Nem jön, nem akar? Felvegyem, de miért, csalódni nem akarok, hisz még nem is éltem!
Fel kell vennem, tudom, de nem akarom! Félek!
De miért, hisz mondta jön, Hülye vagyok. Bíznom kell benne!
– Tessék- szólok bele félve- baj van?
– Nem semmi – majd csend- beengedsz?
– Hülye vagy – mondom
De már nyitom az ajtót, behúzom. Átölel, átölelem. Eggyé olvadunk egy forró csókban. Ő csókol, én, nem számít. Elveszünk egy pillanatban. Érzem a bőre illatát, a testét, a lélegzetét. A karjait, melyek erősen ölelnek, mert ha nem, elolvadnék ebben a hőségben, mi kettőnk között izzik.
A józan ész, kirepült az ajtón, mikor kinyitottam, nincs logika, csak a vágy a fontos.
Szinte önkívületben hámozzuk le egymásról a ruhát, sebesen, mintha az életünk függne tőle. Nem mondok semmit, mert félek, elrontom a varázs. Karjaiba kap, felemel, és bevisz a szobába. Óvatosan lefektet, és közben élvezem szívének dobogását, izmai játékát. Felnézek rá, szemébe látom a tüzet. Magamhoz húzom, és forrón megcsókolom. Egy újabb csók, és megszűnt a külvilág…
Reggel boldogan nyitom ki szemem, ránéznék, de már nincs mellettem. Éreztem, elment. Ő már csak ilyen. Bevállaltam, mert akartam őt. Ha csak egy éjszaka is, de akkor is az enyém. Tudom, nem kérhettem többet, mert úgysem adna. Jön, és megy. Eltűnik. Soha nem nézz vissza.
Nem sajnálom, bár egy kicsit fáj, hogy csak ennyi volt, de az éjjel egy örök emléket adott magából, és ezt elrejtem lelkem kis zugába, lezárom, s eldobom a kulcsot. Csak hogy ne fájjon, ha majd újra látom…
vers
2008 január 21. | Szerző: geo
Ölelj, csókolj, szeress!
üss, ostorozz ha kell
akarom hogy fájjon,
mert érzem, hogy vagy nekem!
Nem akarom a csillagokat,
nem keresem a válaszokat,
csak a szívre hallgatok,
Szeretet
2008 január 15. | Szerző: geo
– Rég láttalak, rám sem mosolyogsz, miért már nem szeretsz?
– Szeretlek, azt hiszem, de sajnos nem találom a szeretetet. Eltűnt.
-A szeretett nem tűnhet el!
– Sajnálom. Azt hiszem szétosztogattam.
-A szeretetet nem lehet szétosztogatni. Örök.
– Nem értesz-kiált fel fájdalmasan – eltűnt, megszűnt. Elpazaroltam az ismeretlen emberekre. A szomorú szemű lánynak adtam, a síró gyereknek, a koldusnak, a magányos embereknek. Már nem maradt semmi. Felszívódott, vége.
-A szeretett nem tűnhet el, ott kell lennie a szíved mélyén.
– Nem, nincs! Vége!
– Nem tudom felfogni, ilyen nincs. Nézz magadba, biztos ott pihen, csak fél felszínre törni, mert azt hiszed, akkor vége. Megszűnik, és vele halsz te is.
– Miért nem így van? Minél többet adok, annál kevesebb marad. Előbb utóbb elpárolog, felszívódik. Érzem, hogy már csak piheg. Ha nem lesz, mi lesz velem. Nélküle nem teljes az életem. Vele együtt én is meghalok.
– Jól látod, szeretett nélkül nincs értelme az életnek. Szépséget és harmóniát csak ott találsz ahol szeretett van .A szeretett habarcs, ami összetartja az embereket. Egy kapocs, ami segít, és védelmez. Nézz a szíved mélyére. Ott szunnyad a szeretett. Arra vár, hogy újra a felszínre törjön.
– Nem ilyen egyszerű-sóhajt-
– Figyelj, Egyszerű, csak még nem érted. Ha a szeretett nevében cselekszel, dupláját kapod vissza az emberektől. A hála a szeretett mannája. Nem tűnik el, inkább erősebb lesz! Viszont ha megtartod magadnak, kővé válik. Élettelen kolonc lesz csupán. Egy nehéz kő, mivel már nem tudsz mit kezdeni. Undorodva tolod el magadtól, ha véletlenül rátalász, és nem érted, hogy másoknak ez miért okoz akkor örömet, hisz számodra értéktelen vacak. Számodra meghalt, de hisz a legszebb virág is elpusztul, ha nem gondozzák.
– Igazad van. Féltem, hogy eltékozlom, de most már tudom, hibáztam. Ez nem csak egy tárgy, amit elveszíthetek, ez egy csoda, mit meg kell osztani másokkal.
– Láttom már érted. Nem sajnálod?
– Sajnálni? Nem, nem ! Most már tudom, boldog voltam mikor adhattam, velük örültem én is. Fájt amikor megvontam másoktól. Most már tudom miért. Köszönöm!
– Akkor most…?
– Szeretlek, téged, a világot, mindenkit. Gyere járjuk együtt az utat.
– És ha fájni fog?
– Megtanítottál, újra szeretni, most már tudom, ezzel a kinccsel képes leszek elviselni a fájdalmat is.
-NEM!!!
2008 január 3. | Szerző: geo
Azt hiszed, ha felhívsz tiéd vagyok?
Azt hiszed hogy folyton rád gondolok?
Azt hiszed, ha szólsz máris rohanok?
Azt hiszed, érzed, hogy a tiéd vagyok.
Nem vagyok a tiéd, és másoké sem
mert szabad a szívem, szabad a lelkem
lázadok, lelkemben lobog a tűz,
azt hiszed, látom, hogy a tiéd vagyok
Az a baj, látod, hogy nem értesz meg
elfordulsz tőlem egy tett miatt,
elítélsz minden szavamért,
Az a baj, azt hiszed hogy a tiéd vagyok.
Nem vagyok a tiéd, önmagamnak élek,
Tüzes lelkemmel rohanok az égnek,
Nem akarom hogy megérts, úgysem sikerül,
A szívem már tiéd, de testem elmerült.
érts meg!
2008 január 3. | Szerző: geo
Pálcát törsz fölöttem, pedig láthatod,
egész világon fekete angyalok,
nyújtják feléd a bűnt, a vad életet.
s megmosolyognak ha elveted.
ne ítélj, hogy ne ítéltess,
csak ennyit kérhetek
Szívemnek egy darabja,
már úgyis elveszett.
B.U.É.K.
2007 december 31. | Szerző: geo
És újra eltel egy év. Ne gondold hogy elvesztegették egyetlen percet sem, mert minden nap minden percében kincset leltél. Igazgyöngyöket, melyből ékszered a tapasztalat. Új év, új élet. Újabb fogadalmak, csak hogy még szebb és tartalmasabb legyen Számodra a jövő. Év végén ékszered lelkedbe rejted. Újult erővel ébredsz az év első napján. Várakozón, múltad átélted, a jövőd még előtted. Kívánom gyöngyeidet itt is fedezd fel, és találj igazi kincset minden napban, hogy év végén tiszta szívvel gondolj az eltelt napokra.
. Boldog Új évet Kívánok Neked!!!
család
2007 december 10. | Szerző: geo
Rég volt, talán igaz sem volt. Mesélik régről, hogy élt egy nagy család, hol az emberek egymástól függtek, és számíthattak a másikra. Az egymásra figyelés olyan magas szintet ért el, ahol a mai világunk kis embere is fontosnak érezhette magát. Egy igazi közösség, egy nagy család, aki segítette egymást, és odafigyeltek egymásra, hisz tudták, hogy csak együtt van esély a túlélésre.
Érték volt az egyén. Egyéniségével hozzá adott valami pluszt, amivel színesebbé vált a közösség. Mert lehet hogy szépen énekelt, messzebbre lőtte nyilát, vagy csak tudta, merre van észak. Fontos volt és különleges. És ezt ő is érezte, mert tudásával pluszt adott a családnak. Így még egy szürke egyén is különlegessé válhatott, hisz volt valami, amit jobban tudott, mint a többiek. És ezért mások felnéztek rá. Ha valaki különlegesnek érzi magát, már nem csupán egy a sok közül, és ők ezt jól tudták.
De valami történt. A család mint olyan, nem létezik. Szétesett, megsemmisült. Lassú folyamat volt, észrevehetetlen? A pénz számított, a profit? Mi történt?
Vagy túl gyors, s mikor rádöbbentek, már nem is hiányzott?
Vissza lehet hozni a régit, mikor az emberek is változnak? Ha eltörik egy tükör, hiába ragasztod meg, már nem lesz ugyanaz.
Megváltozott a család, megváltozott az egyén, Nincs igazi összetartozás. A kis ember, aki egyszer különleges volt, most visszasüllyedt a szürke hétköznapok világába. Nem találja a helyét, mert nincs ki megmondja – fontos vagy !-
Ő csak lézeng, keresi a helyét a világban, de a világ már nem a régi, nincsenek válaszok, csak egyre több kérdés.
Az elektronikus káosz megszüntette a közösségeket, és megváltoztatta a szokásokat. Ridegebbé, és gyorsabbá vált a világ.
Nem lehet elkönyvelni, hogy ilyen, mert ez megalkuvás, s ha megfutamodsz te is meghalsz, nincs esélyed hogy változtass.
Változni mindig lehet, bár nehéz. Esély mindig van, csak hinni kell benne.
A világ folyton változik, más lesz, és mire megszoknád hogy ilyen, tovább áll. Az alkalmazkodás az egyik legfontosabb tulajdonság. Ez nélkül nem lenne élet. Nem! Nélküle nem lenne élet.
Tavasz
2008 február 27. | Szerző: geo
Hófehér páncélba öltözött az erdő. Éles, hideg páncél, mely fáj, és sebez. Jeges szelek borzolják össze a kis álatok bundáját. Fehér volt minden, de rideg és könyörtelen. Hol van már a bohókás, kedves hópihés tél. Ó, nem! Ez a tél már nem szép, nem barátságos. Harci indulót fújnak a szelek, jégkatonák készülnek zordan a végső ütközetre.
A levegőben érződött a változás. Mindenki tudta, hogy a tél újult erőrekapása, csupán egy végső erőfeszítés , hogy elodázza a végső visszavonulást, mert ő is érzi, ideje véges.
És valóban meleg fuvallatok érkeznek, és lágyan tolják vissza a vad katonákat. Lassan olvad a jég, és az egész világon átlebegett az új élet ígérete.
Ó, igen a tavasz! Csókjával életre kelti a világot, s ahol visszavonul a hó, ezernyi színt csal elő a szürke télből. A tél megtorpan előtte, meghajol. Érzi ideje véges. Birodalma lassan eltűnik, ebben az őrült élettel teli lüktetésben.
Mintha varázspálcával intett volna a tavasz, kivirágoztak a fák, illatos lett a rét. A nektártól bódult méhek döngicsélése vegyült a boldog madarak dalos köszöntésével.
Minden energiától lüktetett, hála és szeretett érződött a levegőben, és ez az érzés olyan erős volt, hogy akit megérintett, megrészegülten tovább adta a hírt. Itt a tavasz!
Oldal ajánlása emailben
X